Érkezés egy másik időfelfogásba

Van valami, amiről majdnem megfeledkeztem, és most, a Föld napja körül jutott eszembe. Most, amikor annyira kicsik vagyunk, még parányibbak talán, mint a koronavírus. Most, amikor amolyan gyámoltalan űrhajósokként nézünk ki saját bolygónkon saját bolygónkra, és rácsodálkozunk arra, amit eddig nem akartunk sehogyan sem elhinni: hogy mennyivel jobb a Földnek, ha visszafogjuk magunkat, és nem háborgatjuk mindenféle izgága fontoskodásokkal. Szóval ebben a SETI-féle rácsodálkozós-űrhajós létben nézem itt a régebbi bejegyzésekben, hogy mennyire érdekelt akkoriban a földönkívüli civilizáció létének kérdése - még egy epigrammát is írtam a témáról. Valahogy ez elhalványult bennem, talán az a nagy földhözragadtság törölte ki belőlem, ami azóta uralja az életem, vagy csupán rájöttem, hogy nem muszáj messzi-messzi galaxisokba utaznunk ahhoz, hogy rendkívüli dolgokat fedezzünk föl a világról, az emberről, a létről magáról. 

Most mégis jólesik tűnődni ezen a "saganos" témán, ti. hogy egy ilyen hatalmas univerzumot vétek lenne elpazarolni ennyi emberre, elrugaszkodni kicsit a rögvalóságtól, fantáziálni idegen lényekről, már csak azért is, mert a napokban jutott eszembe az Érkezés c. film is, pedig már van pár éve, hogy láttuk, mégis kihullt valahogy a fejemből, pedig nem mindennapi filmről van szó. Ha csak annyit mondok el róla, hogy a hősnője egy nyelvész! Hány olyan Oscar-díjas, vagy egyáltalán semmilyen díjas film van még, amelyikben szerepel egy nyelvész?! Naugye. :)

Egyébként látszólag elég pihentagyú történet, viszont nagyon is elgondolkodtató. Mondjuk abban nincsen semmi érdekes, hogy idegenek érkeznek a Földre, van már ilyen filmből elég, csakhogy meglepő módon eddig egyik sem tette föl a kérdést, hogy mégis hogyan fogjuk megérteni egymást? Mert eddig vagy meg sem kíséreltük, úgyis gonosz szándékkal jönnek ugye, el sem lehet képzelni mást, tehát nincs amiért kommunikáljunk velük, csupán fegyverekre van szükség; vagy valami csodálatos oknál fogva mindig tudnak ezek az idegenek angolul, és mindig úgy gondolkodnak, ahogyan az emberek. Most viszont ezt csavarták ki - pontosabban Ted Chiang csavarta ki, az ő egyik novellája (a címe: Életed története) alapján készült a sztori. Az elgondolás kicsit borges-i (ha jól emlékszem, egyszer említi is a szerző Borges-t), persze megfűszerezve egy érzelmesebb, szerelmi szállal. Mindenesetre a lényeg az, hogy ezek a hétlábú űrlények, a heptapodák kíváncsiak az emberre, kapcsolatba próbálnak lépni vele, és az ember ezt megérti, ezért küld egy nyelvészt és egy fizikust, hogy derítsék ki, mit akarnak. Ezek ketten pedig rájönnek - a meglehetősen szűkös információk, az artikulálatlan beszéd, valamint a teljesen más, mert nem-lineáris írás ellenére -, hogy a heptapodák nem ok-okozati kapcsolatokban gondolkoznak, nem szekvenciálisan, hanem valahogy körkörösen. Az idő náluk nem lineáris, hanem szimultán: ők nem múlt-jelen-jövő felbontásban látják az idő lefolyását, hanem valahogy egyben. Mintha egyszerre történne minden, mintha tudnák a jelen pillanatban már azt, ami fog történni a jövőben. Mintha minden kérdésre lenne már válaszuk, s csak azért tennék fel azokat, hogy beteljesedjen, aminek be kell teljesednie. A nyelvük is ilyen, legalábbis az írásuk: nincsenek külön szavak, hanem a mondat úgy áll össze, hogy egy szót jelölő körszerű alakzat nagyobbá, bonyolultabbá válik, és ott is az van, hogy mintha már a mondat elején tudnák a teljes mondat szerkezetét. (Mondjuk ez az emberi nyelvnél is elképzelhető, de most ebbe ne menjünk bele.) És ez a kettő, a nyelv és a gondolkodás természetesen szoros kapcsolatban van egymással, olyannyira, hogy a végén (vagy az elején, mert ki tudja már, hogy is van ez a dolog az idővel) a hősnő addig kutatja a heptapodák nyelvét, hogy már ő is kezd az időről hasonlóképpen gondolkodni, pl. kezdenek bevillani képek a jövőjéből. 

Valóságos csemege ez a film (de méginkább a novella) a nyelvészeknek, mert egyrészt felbukkan benne a Sapir-Worf hipotézis (annak is egy elég elrugaszkodott megközelítése), miszerint a nyelv igenis befolyásolja, sőt meghatározza a gondolkodásunkat, másrészt találkozunk az Austin-féle beszédaktus-elmélettel is: egy adott ponton ugyanis Louise rájön, hogy a heptapodák egész beszéde emberi szemszögből nézve teljesen fölösleges, mivel minden párbeszédnek ismerik már a kimenetelét, tehát semmi olyat nem tudnak meg a beszélgetés során, amit ne tudnának már. Mégis fontos, hogy végbemenjen a társalgás, mert a heptapodák számára az egész beszéd olyan, mint nálunk a performatív kifejezések: ahhoz, hogy beteljesüljön, ki kell mondani.

Mondtam én, hogy pihentagyú, de elgondolkodtató. Mert mi van akkor, ha mi is úgy vagyunk, hogy már a kezdetektől ott van bennünk mindaz, ami az életünk lesz, s ez az idő során csupán kibontakozik? (Gondoljunk csak az intuícióinkra, vagy például azokra a múltbeli prófétákra, akik képesek voltak a jövőbe látni.) Mi van akkor, ha csak annyi a különbség köztünk és a heptapodák között, hogy ők  tudják, amit mi nem (vagy kicsit talán igen, mikor néha megérzünk belőle valamit), pedig mi is tudhatnánk, ha nem zárna be az eszünk ebbe a lineáris gondolkodásba? Mi van akkor, ha az állatok közelebb állnak az igazsághoz, ami az idő érzékelését illeti, mint az ember? Mi van akkor, ha az állatok nem azért nem alkotnak, mint az ember, mert "oktalanok", hanem azért nem, mert már mindent "tudnak"?

Ui.: Most így elgondolkodva ezen az "úgyis már előre mindent tudunk" gondolkodásmódon az a kérdés merült fel bennem, hogy akkor a heptapodák mennyire rendelkeznek pl. érzelmekkel? Ha tudom előre, hogy hogyan reagál számomra nagyon is fontos dolgokra a másik, akkor meg sem fogok lepődni. Nem fogok izgulni, nem fogok sírni, nevetni, megdöbbeni stb., csak egyszerűen tudomásul veszem, kipipálom, hogy na, ez is megvolt. Mi értelme akkor az egésznek? A heptapodák ezek szerint csupán szereplői egy olyan-amilyen forgatókönyvnek? Vagy csak mi, emberek értékeljük túlságosan nagyra az érzelmeket? Elvégre a távol-keleti vallásosságnak, a meditációnak, a jógának mind-mind az a célja, hogy megszabaduljunk az érzelmektől: elsősorban a szenvedéstől, amit pont ez az időben, "történelemben" való létezés okoz, és eljussunk az Abszolútumba, a tökéletes szabadság állapotába, amit nem köt ennek a földi illúziónak az anyagisága (lásd pl. Eliade írásait a jógáról).