hétfő, április 05, 2021

Ömlesztve mindenféle arról, amiről sokkal többet kéne tudni

 

A doktori képzés egyik óráján (kutatásmódszertan Benő Attilával) sok érdekes dolog kerül terítékre, melyek aztán ezerfelé futnak tovább bennem. Általában a tudományos gondolkodásról beszélgetünk, mi különbözteti meg azt a hétköznapitól, milyen a természete stb., s így sokszor szóba kerülnek a kognitív tudományokból, főleg a kognitív pszichológiából ismert jelenségek. Egyik órán például arról volt szó, hogy az elménk több síkon dolgozza fel az információkat, ezek pedig: az érzékelés, észlelés, megértés. Az is szóba került, hogy vajon ha ugyanannak a dolognak az észlelése annyiféle lehet (gondoljunk például egy adott történésre, pl. egy kígyó felbukkanására, amit egyik állat veszélyként észlel, másik viszont nem, vagy egy adott helyzetet másképpen észlel az egyik ember, mint a másik stb.), akkor pontosan mi is a "valóság". És az is szóba került, hogy mennyire befolyásolja a cselekedeteinket az, hogy milyen múltbeli tudással, milyen "sémákkal" rendelkezünk a világról, környezetünkről. 

Nyilván nem először hallok ezekről a dolgokról, de most először jutott eszembe az, hogy bár a kognitív pszichológiának nagy érdeme, hogy a 20. századtól kezdve mostanáig (és bizonyára még tovább) ilyen nagy horderejű felfedezéseket tett, valakik erre már jóval korábban, legalább 2500 évvel ezelőtt rájöttek. A buddhista tanítások ugyanis többek között olyasmiket is tartalmaznak az elme természetéről, amik azt írják le, hogy az emberi elme négy részre osztható. Ezek a: Vinyana (Megértés v. Tudatosság), Sanya (Észlelés), Vedana (Érzés) és Sankara (Reakció, vagyis érzés szerinti cselekvés). Persze ez nagyon leegyszerűsítve és "nyugatiasítva" van elmondva, de nagyjából fedi azt, ami itt a lényeg: hogy az elménk nem úgy érzékeli a valóságot, ahogyan az ténylegesen van. Ezt egyébként már az indiai spirituális tanítások is tartalmazzák: Eliade jógáról szóló művében (A jóga - halhatatlanság és szabadság) olvastam arról még régebb, hogy a maja nagyon tömören azt jelenti, hogy a valóságban semmi nem úgy van, ahogy azt érzékeljük/érezzük/gondoljuk (és ez nem azt jelenti, amit sokan hisznek, hogy minden csak illúzió); a karma pedig azt jelenti, hogy cselekedeteinket nagyban befolyásolják a múltbéli tetteink, vagyis az ún. "kognitív sémáink" alakítják az életünket (szóval ez sem azt jelenti, ami a nyugati felfogásban elterjedt a karmáról, hogy előre meg van írva a sorsunk, hanem azt, hogy életünket mi alakítjuk a múltban megélt történések alapján, általában tudattalanul). Hogyha ezt a kettőt tudatosítjuk, és a jóga technikáit alkalmazzuk, eljuthatunk a nirvánába, a végső valóságba, ahol a Teremtő lakozik. 

Nos, miért írom le mindezeket? Mert szerintem nem véletlen, hogy nagyjából ugyanoda lyukad ki a kognitív pszichológia, mint a 2500-3000 éves spirituális tanítások. Sőt, ez még nem minden. Szokták mondani, hogy Buddha tanításaiban és Patanjali Jóga-szútráiban benne van már a kvantummechanika is. Sajnos ahhoz, hogy erről többet tudjak mondani, először is nagyon jól kellene ismernem mindhármat, de hát nem ismerem egyiket sem kellőképpen. Mégis van egy olyan megérzésem, hogy ez így van, és nem is csoda, hogy így van, nem is lehetne másképp. Ha belegondolok, hogy az indiai spirituális tanítás is azt mondja, hogy kezdetben volt a hang, ami rezgés, és ez az alapja az egész Világegyetemnek, ez a teremtő energia (ez az AUM hangsor + a csend, vagyis 4 hang - és ez rímel a JHVH-ra meg az ACTG-re, amiről Szilágyi N. Sándor beszél a Szimpatikus embertudományban), és hogy nagyon hasonlókat kezdtek mondani a 20. században az Einstein utáni fizikusok, amikor a Mindenséget megmagyarázó elméletet, a húrelméletet kezdték kidolgozni, akkor ebben tényleg van valami. Ennek egyébként megint van érdekessége a hindu hagyományra nézve: a húrelmélet feltételezi ugyanis, hogy négynél több dimenzióra (legalább 10-re) van szükségünk ahhoz, hogy kellőképpen leírhassuk az Univerzum működési elveit. Nos, a tantrikus tanok (kb. i. e. 5. század) azt mondják, hogy Földünk egy hatalmas, többsíkú és többrétegű (gyakran "Brahmá tojásaként" leírt) világegyetemben helyezkedik el - itt van az alaktalan Abszolút felfoghatatlan világa, ami "kifinomultabb a legkifinomultabbnál", és csak elmélyült meditációban fedi fel igazi ragyogását.

Kérdés, hogy miért olyan nehéz elérnünk ezt a tudást, és nemcsak a mai világunkban, hanem úgy általában. És akkor most rátérek egy másik óránkra a doktori képzésen belül (kommunikáció Keszeg Vilmossal), ahol többek között az írás antropológiájáról is tanultunk. Ennek kapcsán eszembe jutott ismét Eliade (Vallási hiedelmek és eszmék története), nála azt olvastam volt, hogy pár évezreddel ezelőtt az indoeurópaiaknál (keltáknál, hinduknál) az írás tiltott dolog volt a szent szövegekre vonatkozólag: nem szabadott leírni azokat, és szerintem nemcsak azért, mert így avatatlanok kezébe kerülhetnek, hanem azért sem, mert a spirituális tanításokat csak tapasztalás útján ismerheti meg az ember, más módon, pl. könyvekből megtanulni nem lehet azt. Persze ahhoz, hogy megtiltsák, kellett már tudniuk az írásról egyet s mást, tehát kérdés, hogy az írás mennyiben járult hozzá ezeknek a spirituális tanoknak a kidolgozásához. Eszembe jut most az Ószövetség (érdekes, hogy erre eddig nem figyeltem fel, pedig lehet, hogy tényleg fontos): mikor Mózes megkapja a Tízparancsolatot Istentől, akkor az írva van a kőtáblákra ("Mikor pedig elvégezte vele való beszédét a Sinai hegyen, által adá Mózesnek a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat." 2Móz 31,18). Onnantól kezdve aztán a nép nem az átélt, megtapasztalt istenséghez igazodik, hanem a leírtakhoz. Eltűnik a spirituális megtapasztalásának a fontossága, helyét pedig az írott törvények és az azok alapján szerveződő szokások veszik át. (Ez persze valamilyen szinten érthető, hiszen sok ember elméjének és cselekedeteinek összehangolását kellett elérni, nem is ment ez könnyen, úgyhogy ehhez nagyon jól jött egy olyan eszköz, amihez csak keveseknek volt hozzáférése.) Ez az áttérés a hang általi isteni sugallatról Isten írott üzenetére egyfajta humán elmeevolúciót is magában rejt. Az pedig, hogy az írás technikájához kezdetben csak nagyon keveseknek volt hozzáférése, viszont ezek a kevesek irányították az emberi közösségeket, a nyelv evolúciójáról is elgondolkodtat, mert valahogy úgy szoktunk beszélni a protonyelv(ek) szavairól, mintha azok minden egyes Homo sapiensben egyszerre megjelentek volna, pedig lehet, hogy ott is csak egy töredéknyi ember volt képes arra, hogy a megfelelő hangsort a megfelelő (kép- v. mozgás)formához illessze. Mert azoknak kellett találniuk az elején (erről szól egyébként a mantra, yantra és tantra is, a hang talál a formával, és ha uralod a hangot, uralod a formát is), és kitalálni (megérezni), hogy melyik forma melyik hangsorhoz talál (ezeket nevezi Ramachandran modalitásközi szinesztetikus reprezentációknak), nem kis feladat, ezt csak az arra alkalmasak tudták megtenni, viszont amikor megvolt, akkor azt könnyű volt aztán elhinteni a közösségben, mert érezni egy már előre megadott találóságot könnyebb, mint megérezni, kreatívan megalkotni, hogy mi mivel találhat. Ez aztán elterjedt, és az idők során része lett az emberi elmének, akárcsak az írás, a szokás pedig eltolta az önkényesség irányába. Ha belegondolunk, azért manapság is úgy van az, hogy a művészek kitalálják, hogy mi talál mivel, a többi ember meg érzi, hogy igazuk van. Persze az idők kezdetén, a nyelv hajnalán a fogalmi gondolkodás megjelenése előtt még jellemezhette az embert úgy általában is ez a képesség, de a bibliai szövegek prófétái valahogy arra engednek következtetni, hogy (legalábbis valamennyi idő után) nem mindenki hallotta már a fejében az "isteni" hangokat, viszont abban, aki hallotta, nagyon is megbíztak a többiek. Tehát lehet, hogy már azelőtt is jellemző volt ez, és a nyelv megjelenése amolyan isteni sugallatként értelmezhető, vagyis hogy az ember - miután képes lett a vokális hang szándékos irányítására - a külvilág és a belső világ rendezettségét a hangkiadásával le tudta képezni, találtatni tudta a kettőt egymáshoz (utánzással vagy szinesztetikusan kereszteződő reprezentációkkal, akár olyan szinten is, hogy pl. tudott hatni az állatokra, mint Dániel próféta az oroszlánokra). Ebből lett a zene és a nyelv is, csak aztán ez utóbbi egy idő után önkényessé vált, és kezdtük elveszíteni a belső hangokat olyannyira, hogy mostanra már prófétáink sincsenek.         

Az írás elterjedésének egyébként nagy szerepe volt a mai "elméleti kultúra" kialakulásában (ehhez lásd Merlin Donald könyvét, Az emberi gondolkodás eredete címűt, de van vele egy jó kis beszélgetés erről itt is), sőt szerintem írás nélkül ez nem is következett volna be ilyen mértékben. A beszélt nyelv is valamilyen szinten elvonttá tette a gondolkodásunkat, de az írás egy lépéssel (sőt ugrással) tovább ment: míg a beszélt nyelv kis mértékben oldotta fel az emberi gondolkodást az "itt és most" szorításából, az írás óriásit mozdított ezen. Míg a beszélt nyelv feltalálásával az ember rájött, hogy egy hangsor önálló életre kelhet, világokat teremthet, az írás ezt is túltolta, hiszen látványossá, kézzelfoghatóvá tette ezt az önállóságot, ami által ténylegesen létezővé válhattak az emberi elme számára a saját, egyre elvontabb fogalmai. Talán nem véletlen, hogy a nagy spirituális tanítások az írás (szűk körben való) elterjedése, használata körül kezdtek megjelenni. Ha belegondolunk, Jézusnak is folyton az írástudókkal gyűlt meg a baja, és ő maga sem írt le semmit, hanem a jógikhoz hasonlóan bevezette a mester-tanítvány "intézményét".

Steven Weinberg fizikus hívja fel a figyelmet arra A világ megismerése c. könyvében, hogy a korai vagy a klasszikus görög gondolkodók (Thalésztől Platónig) inkább „költők” voltak, semmint természettudósok, munkáikból hiányzott ugyanis valami, ami a modern (természet)tudománynak egy nagyon is fontos jellemzője: egyikük sem próbálta meg igazolni vagy komolyan alátámasztani spekulációit. Nem azért, mert szándékosan el akarták volna kerülni, hogy igazolni kelljen az elméleteiket, hanem azért, mert soha nem látták, hogy bárki így tett volna. Vagyis az elvont, elméleti, érvelő tudományos gondolkodásmód még nem volt jellemző rájuk (Platón még történetmondó, Arisztotelész már nem). A szerző azt is megemlíti, hogy a görögök a Kr. e. XII. század után túlnyomórészt írástudatlanok maradtak, és az írásbeliség csak Kr. e. 700 körül éledt újjá.

Végezetül még csak azt a kérdést kell feltennünk: akkor mégis, mindennek ellenére hogyan sikerül az embernek a tudományos gondolkodás által olyan eredményeket elérnie, amelyek ugyanarra jönnek rá, mint a hindu-buddhista-keresztény spirituális tanítások? Hogyan képes arra, hogy a tudomány módszereinek segítségével hasonlóan közelébe férkőzzön a végső igazságnak, mint a spirituális megtapasztalás által, holott akkora nagy szakadék választja el a kettőt egymástól? Erre az lehet a válasz, hogy az a hatalmas szakadék csak látszólag van ott. A(z igazi) tudományos és spirituális megismerés ugyanis lényegében ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik. Az ember mindkét esetben ugyanarra vágyik: a végső igazság megismerésére. A misztikumban az ember azt a rég elvesztett "isteni sugallatot" igyekszik megtapasztalni, s erre törekszenek a művészi alkotások is. Az elme evolúciójának során azonban eljutottunk a tudományos gondolkodásig, ami szintén ezt a rendezettséget próbálja megtalálni. Mintha ez lenne az egyetlen törekvésünk már a kezdetek óta: hol spirituális úton, mítoszokkal, történetmeséléssel, rítusokkal, művészetekkel, hol a rációval igyekszünk megtalálni a nagy kérdésekre a nagy válaszokat. Vagy így, vagy úgy, de minden esetben a Teremtőt keressük. Ezt pedig nem lehet másképp, mint úgy, hogy félretesszük az egót, az érdekeket, a korábbi tudásunkat, és helyébe egy végtelen kíváncsiságot, nyitottságot helyezünk, s az ösztönös érzelmek helyett a tudatosságra, az elme legmagasabb szintjeinek elérésére törekszünk. Közben meg nem tévesztjük szem elől azt, hogy a teremtett világ az élet örömétől lüktet, és a keresés során ennek kell alárendelnünk mindent, módszertől függetlenül: tehát a tudományban is, nemcsak a spiritualitásban. És soha nem szabad letérnünk a keresés útjáról. Mert amelyik pillanatban azt hisszük, hogy most már tudjuk, mi hogyan van, elvesztettük az igazságot és a szabadságunkat is.          

Ui.: Muszáj még a végén megjegyeznem, bár ez egy külön posztot érdemelne, hogy amikor annak idején a Mindenség elméletén gondolkodva Ramachandran jutott eszembe, az sem lehetett véletlen. Itt ez a cikk, amiből látszik, hogy más is gondolkodik ezeken. Mondjuk ahhoz, hogy megértsem elejétől a végéig mindazt, ami ebben a cikkben le van írva, sok idő kell, de hátha egyszer. Egyébként a mantra (yantra és tantra) hatásáról már Sadhgurutól is hallottam, és azt is megtapasztalhattam, mekkora ereje van ezeknek. Miután végighallgattam az Inner Engineering online kurzust, kipróbáltam az AUM mantrát: egy idő után valami gyönyörű érzés öntött el, még a könnyeim is folyni kezdtek... És ez csak egyetlen alkalom volt. El sem tudom képzelni, mi mindent tapasztalhat meg még ott az ember. Persze fontos, hogy egy beavatott mondja el ezeket, mert nem mindegy, hogyan mantrázzuk az AUM hangsort (itt például Ardhasiddhasana ülésben, Yoga Mudra kéztartásban). Majd egyszer talán ezekről is írok részletesebben, például arról, hogy hogyan függ össze a AUM és az ÁMEN. Rengeteget tanulok Sadhgurutól is, hálás vagyok neki, hogy ennyire közérthetően és "joyfully" megosztja velünk a nagy titkokat. :) Ő mondta többek között azt is, hogy: "Science and mysticism are converging lines. When the necessary intelligence arises in humanity, the two will merge". Úgy legyen!   

péntek, február 12, 2021

A szeretet állapota

Kezdetben vala a . De nem olyan értelemben, mint a rossz ellentéte, hanem mint élet, mint energia, mozgás, rezgés - hang (lásd: "Kezdetben vala az Ige"; "és mondá Isten"), fény ("és lőn világosság", "és látá Isten, hogy a világosság"), ami egy állandó lüktetés, változás. Aki ezzel együttmozog, együttlüktet, változik, az egy állandó kellemes állapotba kerül: ez a szeretet (öröm). A szeretet nem egy érzés, hanem egy állapot. (Illetve az emberi tapasztalás számára érzelmi szinten is megjelenik "édes" érzésként.) Ha benne vagyunk ebben az állapotban, az elménk is e szerint működik, hiszen az agyhullámaink átveszik annak az állapotnak a rezgését. Akkor meg sem jelenik az a fajta megosztottság, ami a jó mellé rosszat gerjeszt az elmében. Nincs értékítélet, nincs birtoklásvágy. Abból csupa szép dolgok születnek.

Aki elveszíti ezt az állapotot, az gyorsan elveszíti az irányítást minden egyéb dolog fölött. Nem azzal van baj, hogy kaptunk egy rendkívüli ajándékot, az elménket, hanem azzal, hogy nem kaptuk meg rögtön melléje a használati utasítást. Így hát az embernek magának kellett rájönnie (szerencsére nem egyedül), hogyan tudja megszelídíteni az elméjét. De vajon mi lehet ebben a használati utasításban?

Gondoljunk egy pillanatra a Teremtés könyvének második teremtéstörténetére, ahol a kígyó megkísérti Évát. Éva vágyott a tudásra, kíváncsi volt. De nem tudott uralkodni a vágyain, evett a tiltott gyümölcsből, a „jó és gonosz tudásának fájából”. A vágy, a megismerés vágya az emberi természet sajátja, nélküle nem tudnánk alkotni sem. Évát hajtotta a megismerés vágya, a birtoklásvágy, de nem ez volt a bűne. Valami olyasmit akart megszerezni, ami határok nélküli. A vágyaknak nincsenek határai, hiszen minél többet kielégítünk belőlük, annál több lesz. Az edények viszont, amikbe gyűjtögetjük őket, végesek: az ember testének, elméjének fizikai korlátai vannak, és ez okozza itt a bajt, amiből "bűn" lesz, hiszen azzal, hogy leválasztottuk magunkról a fizikait és a szellemit, utána meg kizárólag azokkal tettük azonossá magunkat, kiestünk a szeretet állapotából. Immár nem a végtelenség, az Egy felé irányulnak a vágyaink, ahová valók lennének, hanem a korlátaink felé.     

Az elme sajnos ilyen: nagy ajándék, mert vágni, szabdalni lehet vele, viszont ugyanazzal az elmével akarjuk aztán össze is rakni a szétszabdalt dolgokat. Az egység állapota hiányában szétszabdaltuk a világot jóra és rosszra, és utána ugyanazzal az eszközzel (ráadásul késsel) próbáljuk összevarrni. Ha jól társítjuk is a részeket, még akkor sem lesz ugyanolyan, de mi sajnos összevissza próbáljuk újra eggyé varázsolni: ami nem a "lélek"-hez jár, azt oda pakoljuk (az elme érzelmeit, a pszichés reakciókat), ami nem az elméhez, azt meg oda (a rendezettséget, amit rációnak mondunk, pedig a lélek sajátja). A spirituálist összekevertük a pszichológiaival, és ez utóbbit kezeljük létezőként.    

Az elme tudatos irányításának képessége (consciousness) elég későn jelent meg az embernél, kb. i. e. 2000 körül történhetett. És kultúránként egészen másképpen alakult, mert pl. Indiában nagyon szépen rájöttek arra - talán nem is felejtették el soha -, hogy itt a szeretet állapotát kell megteremteni, arra kell alapozni a többit. Ha ez megvan, akkor könnyű ebbe az irányba terelni az elmét is. A Közel-Keleten viszont az történt, hogy az érzelmekre (az "elmére") mentek rá: befolyásolni, érzelmileg manipulálni akarták a tömeget, ami nem hozta vissza a szeretetet, hanem függővé, korrupttá tette a társadalmat. Így az elme is afelé ment. Aztán eljött Jézus, és elmondta, hogy: "Szeresd a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből", és "szeresd a te felebarátodat, mint önmagadat". (= Kerülj vissza a szeretet, az öröm, az egység állapotába a teljes lényeddel!) Azt is elmondta, hogy: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten". (= Senki nem döntheti el magáról, hogy ő jó vagy nem, főleg nem erkölcsi értelemben. Az egyedüli „jó” a szeretet állapotában létezik.) Meg azt is, hogy: Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy  megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék." (Örüljetek! Az élet ajándék, örülj neki! A szeretet állapotában nincs más, csak öröm.) A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”. (Jézus sosem mondta, hogy emberként ő egyedül képes arra, hogy megmaradjon az „Atya szeretetében”, sőt: azt mondja, talán más még nála is többre lenne képes! Nem bálványt kell Jézusból csinálni, és távolról csodálni, hanem félretenni azt, akinek gondoltuk magunkat, vállalni a tökéletlenségünket, és elindulni az igaz úton: „Tagadd meg magad, vedd fel a kereszted, és kövess”!) Szabadulj meg a korlátoktól - a fizikaitól (járj a vízen) és a mentálistól (szeresd a világot) -, és tiéd az Isten országa. 

Szóval elmondott mindent, amit tudni érdemes nekünk, "nyugatiaknak" ahhoz, hogy visszajussunk a szeretet állapotába, ahol nincsen megosztottság, nincsen én és ő, nincsen korrupció, nem fontosabb az egyik ember a másiknál, mert mindenki egyformán Isten jóságából született erre a Földre. És mi nem értettünk meg belőle semmit.

Ez lenne az elméhez a használati utasítás: csakis a szeretet állapotában használd, azzal hangold össze!

Vessünk most egy pillantást a Miatyánkra, hadd lássuk, ebből a nézőpontból mit fed fel számunkra:

 

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod (= kerüljünk vissza a szeretet állapotába, és úgy cselekedjünk, bármit is teszünk), mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek (= ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, akkor megértjük, hogy vétkezhetünk mi is, más is, így képesek leszünk megbocsátani; a szeretet állapotában nincsenek romboló érzelmek);

És ne vígy minket kísértésbe (= a szeretet állapotában is ott vannak a vágyak, mert azok hozzátartoznak az alaptermészetünkhöz, ha viszont kiesünk a szeretet állapotából, eluralkodnak rajtunk, és annak nem lesz jó vége),

de szabadíts meg minket a gonosztól (de ha már megtörténik – mert nem vagyunk tökéletesek –, akkor meg kell tanulnunk visszakerülni oda).

Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké (mert csak ott értjük meg, hogy semmi sem a miénk, hanem ajándékba kapjuk; vágyni is csak erre érdemes: a határtalanság, az Egység állapotára).

Ámen!

Érdekes megfigyelni, hogy ha nem úgy képzeljük el Istent (az Atyát), mint olyan valakit, aki a Gonosz ellenében létezik, vagyis nem azt feltételezzük, hogy a világban egyszerre van jelen a Jó és a Rossz, akik egymással folyton küzdenek, hanem úgy fogjuk fel, hogy csak a „Jó” van, az hat át mindent, és lényegében annak hiánya jelenti a „Gonosz”-t, akkor már nem is lesz bajunk a „ne vígy minket kísértésbe” sorral. Sokan úgy értik ezt (és ezért még Ferenc pápa is jóváhagyta a Miatyánk szövegének megváltoztatását), hogy Isten szórakozik velünk, hol szeretettel és megbocsátással fordul felénk, hol pedig beledob valami csúnya szituációba, hogy próbára tegyen, vagyis direkt kísért meg minket. Pedig nem ez az értelme szerintem ennek a részletnek, hanem… Mindjárt mondom is, hogy szerintem mi, de előtte nézzük, hogy megoldódik-e azzal minden, ha ezt a sort kicseréljük, és helyette azt mondjuk: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk”. Ha arra kell kérnünk Istent, hogy ne engedjen bennünket beleesni valami rossz dologba, azt jelenti, hogy feltételezzük Róla: akár meg is tehetné. Nem ugyanott vagyunk itt is? Elvetettük az előző variánst, mert azt mondtuk, Isten csakis „jó”, ő akarattal nem vinne minket kísértésbe, vagyis Istenben nincs ott a Gonosz. Helyette választottunk egy olyan változatot, amiben szintén ott van ez. Mert ha azt mondjuk, hogy Isten csakis „jó”, akkor miért is kérnénk Tőle ilyet? Akkor nem alapértelmezés szerinti lenne az, hogy Ő velünk van mindig és mindenhol? Neki eszébe sem jut, hogy engedje, vagy ne engedje, hiszen Ő a puszta létével biztosít bennünket arról, hogy ne essünk kísértésbe.    

Isten Egy. Benne a vágy, a tudat és a "jó" együtt van, Ő maga egy a szeretet állapotával is. Megadta ezt a képességet az embernek is, de mivel az ember korlátolt lény, hiszen fizikai teste és elméje határt szab neki, ezért bizony túl nagy ez az isteni ajándék nekünk, vagyis: kísértésbe visz minket. De Ő az, aki vissza is vihet a szeretet állapotába – azaz mi magunkat az Ő segítségével. Az, hogy Isten kísértésbe visz bennünket, csak egy aspektusa neki, amit mi emberi szemmel látunk. Jézus azért fogalmazhatott így, mert itt (a bennünk élő) Istennek arra az erejére utalt, ami az emberben „vágy”-ként válik külön. A „gonosz” pedig a különvált tudat következtében létrejövő "jó"-sághiány. Nyilván nem Isten az, aki megkísért, vagy aki a gonoszt ránk szabadítja. Az Egy szétesése az, ami okozza mindezt, és ez belőlünk fakad.

Szóval akár így fogalmazunk, akár úgy, nem jutunk előbbre. Talán azért lett ebből probléma, mert mi vagyunk annyira beképzeltek, hogy azt higgyük, ismerjük Istent, tudjuk, hogy Ő milyen vagy milyen nem, és még azt is megengedjük magunknak, hogy megmondjuk: mit tegyen (vagy mit ne). Talán jobb is, ha most inkább nem kérünk, és nem mondjuk meg Neki, hogy mit hogyan tegyen, hanem egyszerűen elhallgatunk… 

hétfő, november 09, 2020

Burokból burokba

 – elmélkedés arról, hogy miért lenne fontos magunk mögött hagyni saját kis burkunkat, s egyben magyarázat arra, hogy miért nem lesz soha itt normális világ –


Saját kis burkokban élünk. Mint az anyaméhben, ahol egy homályos, ám biztonságot adó, meleg világba vagyunk bezárva, ahová csak egy jól meghatározott forrásból érkezhetnek hozzánk impulzusok, hangok, létfontosságú tápanyagok, úgy vagyunk mi is a születés utáni világunkkal. Bár tágasabb, mégis zárt világ. A Földön élő emberek, közösségek, egyéb élőlények színes kavalkádjához képest mindenképpen, s nem különösebben vágyunk áthallgatni, betekinteni mások burkaiba, értő szemmel nézni az ottani történéseket. Nem, mi csak berontani tudunk, erőszakkal betörni másokhoz és lerázni ott minden ránk tapadt vagy éppen ránk aggatott gondolatokat, hiedelmeket, majd ugyanolyan gyorsan ki is viharozni és visszamenekülni a saját komfortos homályunkba. Igaz, legtöbbször ki sem lépünk a burokból, inkább csak átszólunk, "beszólunk", átkiabálunk beragadt CapsLock-kal a körülöttünk lévőkhöz, szajkózzuk a saját igazunkat, és kicsit sem érdekel bennünket a válasz, az lepereg a falon még mielőtt eljutott volna hozzánk.

Hisz miért gondolja bárki is, hogy neki van igaza? Az egyik burokban vírus-, oltás-, kormány- stb. -ellenesség tombol, mert annyi hatalmi harcot és emberi gonoszságot látva nem tudnak már ők hinni abban, hogy bárki bármit is jószándékból és nem saját hasznát lesve tesz. A másikban hisznek a szakértőknek, mert ők a saját világukban élve olyasmiket tapasztaltak, olyan helyekről tájékozódtak, amik azt támasztják alá. Vannak zárt világok, ahová nem fér be a másság fogalma, míg ugyanennyire zárt világokba csak az fér be. A legtöbb buroknak nem mindegy, ki az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mit mond a miniszterelnök a klímaváltozásról, miben hisz a másik, mit néz vagy olvas a szomszéd, csak éppen különféleképpen ítélik meg ezeket. Egyik helyen a praktikusság hasznát dicsőítik, a másik oldalon azt vallják, hogy a művészet mindenekelőtt. 

A legtöbb burokban szoronganak a bezártságtól.      

A burkon nincsenek rések. Sem a miénken, sem a másokén. Van viszont egy hatalmas közös tér, ahová ki lehet jutni. Ahhoz viszont, hogy ez bekövetkezzen, nagyon kényelmetlenné kell válnia saját kis világunknak, de ez még nem elég: el kell fogadnunk, hogy amit érzünk, annak csak és kizárólag a burok az oka. A kényelmetlenség, a foljtogatottság, a szorong(at)ás érzése mind-mind onnan jön, abból fakad. Nem lehet azonban csak úgy kilépni a burokból. Le kell hántani a rétegeket, vékonyítani kell a falakat, s ez csak belülről lehetséges. Kínkeserves, végeláthatatlannak tűnő munka, mert minduntalan vissza akar simulni a réteg. Fordított Kőmíves Kelemenek vagyunk, ki kell mosnunk az enyvet – az egónkat –a rétegek közül, hogy lehámoljon, szétcsússzon az egész.

S ha végre sikerül kijutnunk, az első nagy ordítás után már nem kiabálni fogunk, csak csendben, ámulva nézni egymást, szemlélődni és mosolyogni. Mert meglátjuk azt, amit azelőtt képtelenek voltunk (be)látni: hogy bár az emberi világok sokfélék, maga a világ egy és ugyanaz, s csak ott kint van fény, levegő és szabadság.